Azon a télen korán leesett a hó. A Nyuszi elgondolkozva ballagott az erdőszélen, a kopasz bokrok mentén, és éppen arra gondolt, hogy egy csöppet sem szereti a havat. A hó alól olyan nehéz kikaparni az ennivalót, elbújni is alig-alig lehet, márpedig egy Nyuszi életében gyakran előfordul, hogy rejtőzködnie kell.      

     A hó világos volt, a Nyuszi gondolatai meg sötétek. Egyszercsak zajt hallott, megállt, hegyezte a két tapsifülét. Mi ez a zaj? Valami pattog... Beleszimatolt a levegőbe: füstöt érzett. Egy kicsit félt a Nyuszi, de kíváncsisága legyőzte a félelmet, s indult arrafelé, ahonnan a zajt hallotta. Egy vén tölgyfa alá ért. A tölgyfa alatt Barna Mackó szorgoskodott, tüzet rakott éppen, pattogtak a tűzre rakott száraz gallyak, vékony kis füstcsík szállt a magasba. 
     – Jó napot, Barna Mackó! - köszönt a Nyuszi. – Látom, tüzet raksz. Minek az a tűz? 
     – Jó napot, Nyuszi! Hogy minek a tűz? Ma este jön a Mikulás,  remélem, ajándékot is hoz majd. Lehet, hogy fázni fog a lába, gondoltam, hadd melegítse meg a tűznél... És ha már ég a tűz, főzök neki egy kis levest. Mondd csak, nem adnál a Mikulás-levesbe egy-két káposztalevélkét? 
     – Szíves örömest – mondta a Nyuszi –, hazaszaladok érte! 
   Ugrott a Nyuszi, futott a káposztalevélért. Mire visszatért a tölgyfa alá, fényesen égett a tűz, és Barna Mackó mellett Mókus ugrándozott. 
     – Én makkocskát hoztam a Mikulás-levesbe! – kiáltotta, mikor meglátta Nyuszit. – Nagyon finom lesz ez a leves! 
     – Magam is úgy gondolom - mondta a Nyuszi, és beledobta a káposztaleveleket a csuporba, melyet Barna Mackó a tűz fölé akasztott. 
     – Szóljunk az Őzikének is! Mókus, ugrándozz el Őzikéért! 
     Mókus fürgén pattant, ugrott egyik ágról a másikra, és hamarosan visszatért Őzikével. 
     – Illatos füvecskét hoztam a Mikulás-levesbe! – mondta Őzike. – A Kisróka még nincs itt? 
     – A Kisróka semmit sem tud hozni a Mikulás-leveshez – morgott Nyuszi. – Ne is hívjuk ide! 
     – De bizony idehívjuk! – mordult föl Barna Mackó. – Idehívunk mindenkit az erdőből is, a mezőről is, akár tud hozni valamit a Mikulás-levesbe, akár nem! Meghívjuk Kisrókát, Mezei Egeret, Kisfarkast,  Kismadarat; bízd csak rám, Nyuszi, tudom én, hogy a Mikulás még a meleg  levesnél is jobban szereti, ha együtt várunk rá itt a tűz körül! 
    Nyuszi megbillentette a bal fülét: 
    – Ahogy akarod, Barna Mackó! Te raktad a tüzet, te kavarod a levest, te hívd meg a vendégeket is. 
   Az erdei apróságok hamarosan mind megérkeztek: Egérke búzát hozott a Mikulás-levesbe, Kismadár fenyőmagot, Kisróka és Kisfarkas meg sok-sok száraz gallyat gyűjtött, hogy minél fényesebben égjen a tűz. 
   És a fényes tűz körül ülve akkor este együtt várták a Mikulást.

 
               A koldus három ajándéka

Volt valahol, hetedhét országon túl egy kis legényke, akinek nagyon rosszul ment a sora. A mostohája éheztette, hajszolta napestig, amikor meg kihajtotta a mezőre a jószágot, csak száraz kenyérdarabokat tett a tarisznyájába. A legényke a patak vizében áztatta a kenyérdarabokat, hogy meg tudja rágni. Egy szép napon, amikor éppen a kenyerét puhította a forrás vizében, kéregető állt meg mellette, és megkérdezte tőle, mit művel. A fiú elmondta, hogy mostohája kegyetlenül bánik vele, száraz kenyér az egész napi elemózsiája, és azt is csak úgy tudja megenni, ha vízben megmártja. De azért megesett a szíve a szegény kolduson, és megosztotta vele a kenyerét. Az meg hálából azt mondta neki, hogy teljesíti három kívánságát.
- Az első kívánságom az - kezdte a legényke -, hogy valahányszor ránézek a mostohámra, jöjjön rá a csuklás; a második kívánságom, hogy legyen egy sörétes puskám, de olyan, hogy ha kilövöm a sörétet, aki látja, fusson utána; a harmadik meg, hogy legyen egy klarinétom, és aki hallja, perdüljön táncra, akár akar, akár nem.
A koldus odaadta neki a puskát meg a klarinétot, és eltűnt.
Napszálltakor a legényke hazahajtotta a jószágot, be egyenest az istállóba. Ott már várta a mostohája, hogy jól megszidja, amiért későn jött haza. A fiú csak ránézett az asszonyra, az elkezdett azon nyomban csuklani, és amíg a legényke szeme rajta volt, nem tudta abbahagyni. Másnap megint csak elfogta a csuklás, amikor a gyerek rápillantott.
"Az ördög bújt ebbe!" - mondta magában a mostoha, és elszaladt a paphoz, elpanaszolta, mi történt, és kérte, űzze ki az ördögöt a gyerekből.
A pap kiment a mezőre a legénykéhez, és beszédbe elegyedett vele. Ki akarta szedni belőle a titkot, de a fiú csak akkor volt hajlandó elmondani, ha meztelenre vetkőzik. A pap nagy nehezen ráállt, s amikor a legényke látta, hogy már ledobta az utolsó ruhadarabját is, elsütötte a sörétes puskát egy tövisbokorra. A pap egyenest a tövisbokorba rohant. A gyerek ekkor belefújt a klarinétba, és a pap elkezdett ész nélkül táncolni. Járta a kopogóst nekikeseredve, a tüskék meg összeszurkálták, hogy jajgatott. A gyerek jót nevetett, aztán megsajnálta, eltette a puskát is, a klarinétot is, és útjára engedte a papot.
Ez meg szaladt egyenesen a falu bírájához, és azt mondta neki, hogy ördög bújt a kisfiúba. A bíró előparancsolta a pandúrokat, és ment velük meg a pappal ki a mezőre. Már messziről kiabálta:
- Börtönbe veled gazfickó, aki így megcsúfoltad a papot!
A gyerek szót sem szólt, csak elővette a sörétes puskáját, és egy sűrű tüskebozót felé lőtte. A bíró a pandúrokkal együtt rohant a sűrűbe, akkor meg fölhangzott a klarinét, s a hivatalos népek mind táncra perdültek, járták vadul, a tüskék meg szúrták-marták a testüket. Jajgatva ropták estélig, végül már könyörögtek a gyereknek, hogy tegye el az átkozott klarinétot, nem lesz semmi bántódása.
A legényke megkönyörült rajtuk, mindnyájan hazamentek békével. Azontúl már jól ment sora a gyereknek, a mostohája jóltartotta étellel-itallal, nehogy ismét elővegye az ördöngös szerszámokat.

 Így volt ez nyáron. De mikor eljött az ősz, lehullottak a nagy fák levelei, hó borította a füveket és a kopasz ágakat, akkor az öreganyóka behúzódott icipici kunyhójába, és várta, egyre csak várta a nyarat. Télen egyetlen öröme volt: a karácsony.

 Karácsony estéjén az öreganyóka az icipici kunyhójában fölállított egy icipici karácsonyfát, a karácsonyfa ágaira három gyertyát, három csillagszórót tett, a legalsó ágát meg legféltettebb kincsével díszítette: egy icipici piros galambdúccal. Az anyóka nagyon szerette ezt a kis piros galambdúcot, aminek a tetejében icipici fehér házikó is volt, igazi kis galambház, apró párkányán meg három icipici üveggalamb, mintha éppen most akarnának beröppenni házikójukba. Öreganyó mindig nagyon türelmetlenül várta a karácsonyestét, hogy végre meggyújthassa az icipici gyertyákat, gyönyörködhessék a gyertyafényben csillogó icipici galambban.

 Csakhogy az egyik karácsony este nagyon szomorúan végződött. Csillagszóró szikrája pattant az egyik kis üveggalambra, s az elrepedt. Sírdogált öreganyó, s a következő este, karácsony első napján, reszkető kézzel gyújtotta meg a második csillagszórót. Sisteregve szálltak az icipici csillagszikrák, egy szikra a galambház felé röppent, s elpattant a második üveggalamb is, olyan apró szilánkokra tört, hogy öreganyó még a darabkákat sem találta. 

 Ez történt karácsony másnapján is: elrepedt a harmadik kis üveggalamb, s üresen maradt az icipici piros galambdúc fehér házikójának párkánya.

 A következő karácsonynak már nem is örült szegény öreganyó. Most is földíszítette az icipici karácsonyfát, de a szeme olyan könnyes volt, hogy a fehér gyertyácska fényénél alig látta az icipici piros galambdúcot.

 A fehér karácsonyfagyertya nagyon-nagyon megsajnálta öreganyót. Apró kis lángja szomorúan libegett-lebegett, bánatában meg is hajolt a gyertyácska, aztán könnyezni kezdett, akárcsak öreganyó.

 A gyertyácska egyik viaszkönnye az icipici piros galambdúc fehér párkányára pottyant, s ott megdermedt: pontosan olyan lett, akár egy kis viaszgalamb. A párkányra hullott a második viaszcsöpp: ott állt a második kis viaszgalamb, aztán a harmadik is. Éppen három galamb számára volt hely az icipici galambdúc fehér párkányán. A sírdogáló gyertyácska végigégett, kialudt. 

 Öreganyó meggyújtotta a lámpást, még egyszer a karácsonyfára nézett, s a lámpafénynél meglátta a három fehér kis galambot.

 - Visszajött a három galambom! - kacagott, s ezentúl megint örvendezve várta a karácsonyestéket.